Esik eső, szép csendesen csöpörög,
Rózsa Sándor a kocsmába bezörög.
'-Kocsmárosné, bort hozzon az asztalra,
Legszöbb lányát állítsa ki strázsára!'

'-Édösanyám stázsa kislány nem löszök,
Amott gyünnek a fegyveres vitézök!'
Rózsa Sándor se vötte ezt tréfára,
Fölkapott az almás deres lovára.

Lova, lova, lova viszi messzire,
Igyenöst a kerek erdő mélyibe,
Lova lába mögbotlott egy gödörbe,
Ott fogták el Rózsa Sándort örökre.

Rózsa Sándort föltötték a szekérre,
Úgy vitték a városbíró elébe,
Városbíró, üzeni a kapitány:
'- Rúzsa Sándor, nem ül többet paripán.'

Rózsa Sándor möghagyta azt levélbe'
Két gyermekét neveljék föl nevében,
Se csíkósnak, se bojtárnak ne adják,
Ők is csak a betyárságot tanulják.

'- Édösanyám csikós löszök, nem bojtár,
Bévágtatom az alföldi nagy rónát,
Fölnyergelem almásderes lovamat,
Lerúgatom véle a csillagokat.


Rózsa Sándor hogyha föltámadhatna,
minden Magyart a lovához rántana!
Csattintaná az daliás ostorát,
leverné ám az oláhok bocskorát!