Kifutott szalag után hallgatlak –
Úgy képzelem el, hogy szenderülsz.
Szívnek rohanó kardhalak,
Ott fekszel most is, ahol hagytalak.

Így maradunk, egymásban tartva
Poresőtől a nikotin sárban.
Nincs szívzörej, csak fehér zaj van.
A bőröm sáskarágta.

Moly meg sáska rágja.

A kád amíg megtelik semmivel,
Ha nincs hova, akkor is menni kell.
A szárnyaid gondosan eltettem,
Repülni nekem sose kellettek.

Se kint, se bent, nincs sehol.
A zárójelben szóközök.
A nap se le, a hold se föl,
A tenger mély, a nyúl üreg.

…hogy szembeszélben szörfözöl,
Hogy fodrozódik, felnevetsz…
Tökre jó, csak tönkretesz.
Szublimálsz. Nincs átmenet.

Felgyújtom utánad a várost.
Leoltom utána a lámpát.
Kikapcsolom magam végre,
Bekapcsolsz hajnalban aztán.

Hiányzik az ablak a falról,
Megvan mindenem, asszem.
A könny, mint a köd folyik lassan.

A kád amíg megtelik semmivel,
Ha nincs hova, akkor is menni kell.
…ahogy belebújok a bőrödbe,
Ahogy megmelegszik az éjszaka,

A fák ahogy összeölelkeznek,
A madarak egymáshoz költöznek…
A katicák alszanak mellettem,
A kígyókat közel engedtem.

Felgyújtom utánad a várost.
Felgyújtod utánam a lámpát.
Bekapcsolom magam végre,
Kikapcsolsz hajnalban aztán.

Felgyújtom utánad a várost.
Felgyújtod utána a lámpát.

Álmodd azt, hogy ébren voltál végig.
Párnaszirtek az égig, paplantenger.
Álmomban most is ott vársz ránk,
Az indulástól az érkezésig.