A fényes nap immár elnyugodott,
A föld szine sötétben maradott.
Nappali fény éjjelre változott,
Fáradtaknak nyugodalmat hozott.

Minden állat megy nyugodalomra,
Az Istentől kirendőt álomra,
De én Uram ugy megyek ágyamra,
Mintha mennék gyászos koporsómba.

Mert noha most erős és friss vagyok,
De több napot magamnak nem hagyok,
Azt gondolom, minden nap utolsó,
Ez iccakán köllhet a koporsó.

Midőn ágynak adom testemet,
Deszka közé zárhatom éltemet.
Hosszas ályom érheti szememet,
A kakasszó hozhatja végemet.

Vessünk számot, én édes Istenem,
Hogy lelkemet ne kölljön féltenem,
Hogy lehessen bátrabban szólanom,
Midőn meg köll előtted állanom.

Szined előtt mindennap elesem,
Mert te lettél Atyádnál kezesem,
Ha megölsz is, mégis benned bizom,
Szent véredhez futok, ha szomjazom.

Napkelettől egész napnyugotig,
Szent nevedben biztam én fáradtig,
De megbocsáss, én szivemből szánom,
Könnyek miatt nincs szememen álom.

Az ágyamban zokogva költözöm,
Vánkosomat könnyekkel öntözöm,
Ha megtartasz holnapi napodra,
Nem forditom azt megbántásodra.

Ne szólits ki, Uram, készületlen,
Vezess előbb az enyhitő kutra,
Hogy juthassak a mennyei jussra,
Ugy bocsáss el engem a nagy utra!
Amen