Megdupláztam a normát,
Befejeztem a kovácsolást,
Hát odalöktek nekem
Egy külföldi utazást.

A füstöt, kormot lemostam,
Egy hideg halat ettem,
Az instruktort meghallgattam,
Hogy mit lehett ott, mit nem.

Náluk az ellátás egyelőre jobb,
És hogy valamit el ne szúrjak netán,
Útmutatónak egy brosúrát adott,
Hogy ne éljek ott csak úgy, bután.

Úgy beszélt, mint testvéréhez,
Mész az álnok külföldre,
A nagy demokrata néphez,
A lengyel Budapestre.

Náluk az élet sajátos,
Ezt mi nem érthetjük még,
Legyél nagyon barátságos,
De a tisztelet elég!

Vodkával, ha kínálgatnak, feleld hát:
'Nem, kis demokraták, kösz, csak teát!'
Ne fogadj el ajándékot idegentől,
Ilyesmiből mi sem látunk hiányt!

Míg kényelemben élsz,
Ne dőzsölj, tartóztasd meg magad!
Nehogy étlen-szomjan maradj,
És feldobd nekünk a talpadat!

Budapesten, a cseheknél,
Most olyan idők vannak,
Lehet, hogy mondják: igyál-egyél',
Vagy semmit sem adnak.

Magyarországon, ha kimegyek a piacra,
Bámulok a német, román csajokra,
A demokrata nők, - Itt megáll az ész,
Szovjet állampolgártól nem fogadnak el pénzt.

Az ocsmány burzsoá fertő,
A nyomunkban lépked,
Eszedbe ne jusson nő,
Csakis a feleséged.

Kemény kis kémnők vannak ott,
Nem hagynak békében,
És hiába mondod nekik:
Mi már túl vagyunk az egészen.

Lehet, hogy nem nyíltan lép akcióba,
Férfinek öltözik, úgy ül a kupédba,
A fűzője alá dinamitot tehet,
Ellenőrizd, hogy milyen nemű lehet?

Kérdezem az instruktor elvtársat:
Nem értem, mit csináljak?
Nyúljak a ruhája alá?
A végén orrbavágnak.

Az instruktor nagy szakértő,
Sosem hozod zavarba,
S az ármánykodó külföldről,
A dumát abba nem hagyja.

Hát a sok tudatlannak elmagyarázom,
Budapestre, a bolgárokhoz utazom,
Ha kínos téma jön fel, el kell vetni,
Nem kell mindjárt ütni-verni!

Egy szót sem tudok nyelvükön,
Mire jó az, emberek?
Adjatok egy kalapácsot,
Bárkit hülyére verek!

Nem vagyok én agitátor,
Mint őseim, kovács vagyok,
Lengyel város Ulánbátor,
Én nem utazom, maradok!

Duszja mellett fekszem és úgy aludnék,
Külföld nélkül is jól meglennék,
Ez nem lesz jó buli, inkább lelépek,
A nyelvükön még egy kukkot sem értek!

Duszja szunnyad, mint a dunyha,
Fején ezer hajcsavar,
Félálomban válaszol:
Hagyjál, Kolja, ne zavarj.

Kolja, én elválok, vége.
Miért vagy ilyen nyámnyila?
Együtt élünk vagy húsz éve,
És folyton csak:'Duszja, Duszja!

Megígérted, vagy kiment a fejedből?
Vászonterítőt hozol Bangladeshből.
Pár rúpia csak, mit nyavalyogsz annyit,
Farkánál az ördögöt, de hozz nekem valamit!

Duszját, ezt az igaz asszonyt,
Ölelem és álmodok,
Hogy magamnak acélkardot,
Pajzsot kovácsolok.

Ott náluk más minden törvény,
Ha nem érted meg, fölfal,
Magyar nőkről álmodtam még,
Szakállal és karddal.

Meg Duszjácskának a terítőkről
És a bangladeshi kémnőkről,
Ha Isten akarja, románok közt élek,
Ők is, akárcsak mi, jó volgai népek.

Micsoda női szeszélyek!
Kikísért és dalolt Duszja,
Kivasalta az ingemet,
A drága asszony, ropogósra!

Viszlát, jó kovácsműhelyem,
Hol a szög is oly drága,
Mindent túlteljesítettem,
A viszontlátásra!

Ittunk, vérembe hatolt az alkohol,
Az úton a reptérig csak csuklottam,
Megyek a géphez, mögöttem bőg a nyáj:
Itt hagytál minket, Nyikoláj!