Szomorúan kezdem levelem írását,
Mert le nem írhatom szívemnek bánatát,
Napról napra nyomják lelkemet a gondok,
De még jobban, kedves, ha reád gondolok.
Búval kell tölteni egész életemet,
Mert nem láthatom az édes kedvesemet.
Kedves rózsám, tőled, jaj, de távol estem,
A komiszéletnek én a rabja lettem!
Bármily szépen süt a nap aranysugara,
Bús szívem a bánat kétfelé hasítja,
Mert rajtad kívül mást sohase szeretek.
Bízzál, kis angyalom, hogy még valahára
Bánatos szívemnek lesz még víg órája.
Küldöm e levelet tenéked, angyalom,
Kiért fáj a szívem olyan-olyan nagyon.
Olyan vagyok én az idegen városban,
Mint a kóbor fecske a vándor lakásban;
Mint az a gerlice, ki párjától elszáll,
S párját keresi, míg zöld ágra nem talál.
Elválásunk óta, kedves szép szerelmem,
Csak teérted eped az én árva szívem.
Elköltöztem tőled idegen megyébe,
Egy rideg kaszárnya gyászos belsejébe,
Hol sok bánatot hoz reám a messzeség.
De amint merülnek napjaim homályba,
Szabadulásomnak úgy jön meg órája.
De még most nem vagyok én boldog, édesem,
Mert oly messze vagyok tőled, szép kedvesem.
Azon napokon, amikor hozzád jártam,
Boldogabb ember nem volt senki sem nálam.
Mióta megjött az elválás órája,
Azóta elmúlott éltem boldogsága.
Mindig érted eped a szívem és lelkem,
Nincs egy nyugodt órám, nélküled, kedvesem.