Küldöm levelemet ezen gyöngyvirágnak,
Ki tőlem távol van, drága virágszálnak.
Ki vagyon fizetve bélyegje, pecsétje.
Adják tisztelettel a saját kezébe!
Írom levelemet reszkető karokkal;
Le is pecsételem szívem fájdalmával.
Hullanak könnyeim megírt levelemre,
Rövid soraimat pecsételem vele.
Gyönyörű virágom, szívemből kívánom,
Hogy ez a pár sorom virulva találjon.
Ez egypár soromba elküldöm lelkemet;
Minden betűjibe dobogó szívemet.
Hej, kedves galambom, mit is kezdjek írni?
Mikor rád gondolok, jobb szeretnék sírni.
Széjjes ez a világ, száz falu van benne,
De az én bánatom mégse fér el benne.
Ki-kikönyökölök szobám ablakába,
Nézem a felhőket falum irányába.
Mikor arról jönnek, mintha terád várnék,
Mikor arra mennek, mintha velök szállnék.
Mikor arról jönnek, csak azt kérdezgetem:
Az a kis galambom szeret-e még engem?
Mikor feléd mennek, mind csak azt izenem:
De nehéz, galambom, az igaz szerelem!
De midőn megkapod ezen levelemet,
Írjál egynehány sort, vigasztald szívemet!
Mert hogyha sokáig bánatban így marad,
Rövid idő alatt szívem kettéhasad.
Ó, ha a gólyának szárnyával bírhatnék,
Akkor, én kedvesem, levelet nem írnék.
Átal is repülném a magas hegyeket,
Amelyek elzárnak engemet tetőled.
Leszállanék hozzád és megölelnélek;
Akkor megmondanám: igazán szeretlek.
Gyönyörű virágom, víg napomat várom;
Vigasztalódj, kérlek, Istentől, kívánom!
És ilyen levelet most csak azért írok,
Hogy tudd meg, kedvesem, hogy hozzád hű vagyok.
Élj te, szívem párja, igaz szerelemmel,
Mert életem sorsa csak érted hervad el.
Mikor utoljára borultam kebledre,
Szerelmi bánatot hagytál a szívembe,
Nincsen immár, kivel megosztjam csókomat,
Nincs, kinek beszéljem el panaszaimat,
Mert az én kedvesem olyan távol vagyon,
Nem ölelheti meg szerető két karom.
Éltessen az Isten, szeretett virágom!
Most már utoljára levelem bezárom.