Gyulainé, édesanyám,
engedje meg azt az egyet,
hogy kérjem meg Kádár Katát,
jobbágyunknak szép leányát.

Mintsem, fiam, megengedném,
inkább Katát elvesztetném,
feneketlen tóba vetném,
feneketlen tóba vetném.

Szolgám, szolgám, édes szolgám,
vezesd elé pejparipám!
Mer’ elmegyek nagy világba,
Országokról országokra!

Elévezették pejparipát,
Egy ugrásban úgy megugrik:
Kata kapujába ugrik,
Kata kapujába ugrik.

Kádár Kata kinn jár vala,
A kapuját nyissa vala:
Ne nyis’ Kata, ja kapudot
Mer nem megyek guzsalyasba!

Gyulainé ezt megtudá,
Mind a kettőt lefogatá,
S feneketlen tóba dobták,
S feneketlen tóba dobták,
Onnét őket kiveteté,
Onnét őket kiveteté.

Az egyiket temetteté
Kerek oltár háta megé,
A másikat temetteté
Kerek oltár elejébe.

Az egyiken nevekedett,
Egy szép tulipán szálacska,
A másikból növekedett
Egy szép rozmarint szálacska.
Ott is addig nődögéltek,
Oltár hegyin összenőttek!

Gyulainé ezt megtudá,
S őket onnan leszakítá,
S talpa alá elsurolá,
S talpa alatt elhervasztás.

Gyulainé, édesnyám!
Sem éltembe, se holtamba
Nyugtomat nékem nem hagytad.
Az ördögök vigyenek el !
Az ördögök vigyenek el,
Ágról-ágra hordjanak el!

(Kászonaltíz, Csík vármegye - Kodály Zoltán)