Éjfél, méla hallgatag járdák.
Mire gondol a kék hold,
hogy csak mosolyog rám?
Lomha szél fú, rőt avar fut a lábam elé,
tépett ág jajong a fán.

Holdfény derűs emléket ébreszt.
Újra éled a régmúlt, minden gyönyörűség.
Boldog órák az ifjúságom szép idején,
gyertek hozzám vissza még!

Ábránd űző lámpás ég,
és óv halk fényű jellel.
Szúrós zaj zúg üveg csengése int,
hogy kél majd józan reggel.

Hajnal, napfény ragyog le újból,
vissza kerget a múltból, ma is élni kell még!
És a kék éj, a holdvilág már emlék csupán...
Múltba szálló messziség

Füstbe barnult új nap kél
a korhadt, pállott széllel.
Kihunyt lámpát gúnyol az ömlő fényár,
ha elkullog az éjjel.

Nézz rám! Kicsit érints meg némán!
Maradj még, szelíd emlék,
színes hajdani vágy...
Érj csak hozzám, és feléled a boldog idő!
Jaj, a hajnal pirkad már...